Imli-Toubkál, egyeseknek Asni-Marrakesh

Ezen a napon két történet olvasható, mert útjaink a veszélyesen ritka levegő miatt külön váltak. -Pedro egy tonhalall , egy gyilkos öszvérrel és a Félszemű Hassannal meghódította a Toubkalt.

A kisebb tüdejűek a szomszéd falut mászták meg délig majd táplálék után kutattak. Íme ugyanazon szerda két megközelítésből.

Pedro története a Toubkal-lal – az Atlasz hegység legmagasabb csúcsa (4167m) – Imlil (1920)

Ébresztő 4 óra 45 perckor. 5 órakor találkozó a kertben lévő nyári konyhában, itt kb. mínusz két fok van. Sebaj a csillagok kárpótolnak mindenért, egy darab felhő sincs az égen, tiszta az égbolt. A tegnap este beígért pöti dézsöné tartalmaz egy fél serpenyőt kitevő 1,5 milliméteres omlettet, amihez lekvárt és cipót kapok. Legalább nem kell tele hassal mászni. Negyed hatkor megérkezik kísérőm, akivel elhaladtában kezelünk egymással. Később megtudom Hasszánnak hívják. Házigazdánk előkeríti a felszerelésnek nehezen nevezhető háború előtti hágóvasakat, jégcsákányokat, majd hirtelen ötlettől vezérelve leszedi a lábamról az egyik bakancsot. 10 perces szerelés következik, addig én zokniban álldogálok. A legvacakabb hágóvas mellett döntenek (kár volt tegnap alkudozni), rossz előérzetem van, de szó nélkül hagyom a dolgot. Kimegyünk az útra, s sikerül megismerkednem teherhordó segítőnkkel, azaz csak a hátsó felével - az is arcomig ér. Én szamárnak tartottam, lehet, hogy később ez lett a vesztem. Mindenesetre nem sikerült összemelegedni ezzel a nemes jószággal. Egy félméteres sarokkő és némi segítséggel felpattantam a nyakába. Később ez sem bizonyult jó döntésnek, mint, ahogy az egész szamár történet sem, amelyre előző este hagytam magam rábeszélni. Végül is elindultunk, elől Hasszán én meg a szamáron, felettünk a csillagos éggel. József és Mária érezhetett hasonlóan, 2000 évvel ezelőtt, amikor Betlehenbe tartottak. Nemsokára elértük a következő falut, átkeltünk egy folyóvölgyön, amely után utunk hegyi ősvénnyé keskenyedett, majd egy sziklás, köves szerpentinen elkezdtünk emelkedni. Eddigre már mindkét térdem és az összes izmom megfagyott a 'kellemes' szamaragolásban. Néha olyanokat fújtatott szegény pára, hogy az az érzésem támadt legszívesebben levetne magáról. Nos nem kellett soká várnom az első próbálkozásra. Hassan megállt cipőfűzőt kötni, így el kellett engednie a gyepüt – több sem kellett a nemes állatnak, azonnal megugrott. Hiába Hassan erőteljes morgása és rosszallása, a teher levetési kísérletek intenzitása és gyakorisága is növekvő tendenciát mutatott. A fenékverés valószínűleg csak olaj volt a tűzre, bár egy rövid időre az állat abbahagyta a látványos próbálkozásokat. Magam ezt nem igen bántam, mert mellettünk 10-12 méteres szakadékok voltak. Kihasználva a pillanatnyi nyugalmat, és némi pszichológiai megfontolás után (nem akartam, hogy a szamár azt gondolja, hogy ő győzött) úgy döntöttem leszállok lovamról.

Én mehettem elöl. Fél 9-kor tűnt fel az első ereszkedő páros. Egyre keskenyebb és sziklásabb ösvényünk végül jegessé, majd havassá változott – jó ötlet volt leszállni a szamárról, ott bukdácsolt szegény mögöttem. Fél 10-kor elértük a francina alpinisták menedékházát 3207 méteres magasságban. Szamár ment az istállóba, mi elfogyasztottunk fejenként egy fél cipót és egy-egy pohár teát, majd nekiláttunk a hágóvasak felerősítésének. Hassan nem bízza a véletlenre – azaz rám – a dolgot, nekiáll felerősíteni a szedett-vedett hágóvasat a hevedereket pótló ruhaszárító kötéllel a bakancsomra. Ekkor éreztem utoljára a lábfejemet és csak reménykedtem, hogy a vérkeringés megmarad benne. Ha itt így szokás, hát csináljuk, gondoltam. Elindultunk felfelé. 5 perc elteltével a bal hágóvas kétrét hajlott a bakancsom alatt. Hassan még próbálkozott, de nem sokkal utunk folytatása után újra kilazult a hágóvas. Hassan úgy döntött ideadja az övéit, hiába tiltakoztam. Kb. 2-3 méret különbség volt lábaink között, azért az új vas megelőzve elődje teljesítményét az ötödik lépés után benne maradt a hóban. Cifra arab káromkodások közepette a 4 hágóvasból Hassan összeállított kettőt, amelyeket én kaptam meg, ő meg csupasz bakancsban folytatta az utat. Megtettünk vagy 500 métert és elvesztegettünk úgy 60 percet. A kezdeti nehézségek után nekikezdtünk a hegy megmászásának. Egy gleccser hasadékban haladva felmásztunk 3998 méterig 13 órára, ahol megettünk egy tonhal konzervet, és némi gyümölcsöt. A hegyről folyamatosan ereszkedtek le az aznapi mászók. Végül 13 óra 42 perckor felértünk a Toubkal tetejére, ahol már csak mi voltunk ketten. Ragyogó napsütés volt, messze el lehetett látni minden irányba. Kettő előtt nem sokkal indultunk vissza.

Fél négykor a menedékháznál a szamár csatlakozott társaságunkhoz.

Bár Hassan többször próbálkozott sikerrel hárítottam el a szamaragolás lehetőségét. Fél hétre leereszkedtünk Imlilbe. Hassan a falu előtt gondosan leszállt az állatról, amire időközben felült. Jó nap volt, csak a térdízületeim sínylették meg.

Gyétyi-Pók- Rágcsa története:

8 körül lehetett választani a fagyhalál-zajos spanyolokkal és a reggeli Pedro nélkül verziók között.

Sűrű mézet, lekvárt kaptunk és meghódítottuk Aroumd települést. Gyétyi debil kisöccsét sétáltatta, ezért nem is szólt senki hozzánk, csendben sajnáltak a lakosok. Gyétyivel felmentünk egy ösvényen, hogy meglessük Pedrot. Terveztünk még ultralight-meglepetést is. Iszonyú büszkék voltunk a fél nap alatt megtett 600 méterünkre.

Túrista járművek

Középen Pók kirándul, jobbra a Toubkalhoz közeli hegy, sajna mi nem láttuk a Toubkalt, csak valami kisebb csúcsot.

Itt úgy éreztük, hogy már nem érdemes tovább menni, ideje megpihenni, majd visszatérni. A Rágcsa bakancsa már nem bírta tovább, mi persze még bírtuk volna, de kénytelenek voltunk visszafordulni.

Már a kajára gondolunk

Délután leereszkedtünk Asniba. Gyétyi kifizette a szemetest,(azt hitte, hogy a parkolóőr) nagyon rossz szegénynek az arcmemóriája. Szabadkozott is az ember, de a mi Gyétyink csak csapkodta a vállát. Szó mi szó, pont olyan furán nézett ki, mint a házigazdánk. Lent a falu főterén aztán ránk köszönt a fogadós azzal a fura mosolyával és akkor már tuti volt, hogy a kukás kapott tőlünk 10 dirhamot. Rágcsa évekkel ezelőtt hallott egy pipec étteremről, a Dohányzó Vaddisznóról, amit meg is leltünk. Pók ekkor már berbert is evett volna, ha jól átsütik. Sajnos olyan szinten nem voltunk egy hullámhosszon a pincérrel, hogy még a köszönésig is nehezen jutottunk el. Így vetődtünk el a luxuskupiba. 3 lüke egyén egy mennyei olivásban narancslevet próbált facsarni Gyétyinek. Bevették már a lila dobozt is a rejtélyes szeletelők árnyékában, de a lé csak nem alakult. Ekkor lemondtak róla. Póki Gyétyi figyelmébe ajánlotta a hely igen kellemes kávéját. Gyétyi rendelt is, de arcáról lerítt, hogy nincs elájulva kávétól. Ekkor a személyzet nagy vihogással konstatálta, hogy nem tett patront a főzőbe. Kalandunk alig került 70 dirhamba és 40 perc alatt véget is ért.

Figyelem: szeletelő gép látható, aki tudja mire használhatják, írja meg, magas jutalomban részesül. A beérkezett pályázatokat a négytagú zsűri értékeli.

Végül a 3 eszelény Asni piac hentesénél vett jóféle darált húst és egy ügybuzgó ültetővel megsüttette. Utunk egyik legjobb hariralevesét is itt ettük. Az ebédünk füstje takarja be a főutcát.

Mire lement a nap már Pedroért robogtunk Imlil felé. Naplót írogatva vártuk a hőst, aki fél hét körül betoppant nyomában a kipihent öszvérrel.

Jobbra – vita a hágóvas jóságáról

Este megérkeztünk Marrakechbe. Tettünk egy kört az éjszakában alkohol után kutatva, de ez a manőver nem jött össze. Éjjel szétröhögtük magunkat a saját naplónkon.