Elindulunk Timnayból

Reggeli Mideltben, hopsz teával.Körülöttünk mindenki érdekelt valamiben. Legkitartóbb az ásványárus. Ezer dollárról indultunk, végül 2 szériát vehettünk volna 100 dirhamért.

A hegyi depós, nyelvtanítós berber srác valószínűleg hülységeket tanított, mert a lepényes nő nagyokat vigyorgott. Kipróbáltuk ugyanis a berber szótárunkat.

Itt vagy minden család külön nyelvjárást beszél, vagyvalaki vetít...

Elindulunk a Jaffar felé, elnyel a kanyon, gyalogos felderítés, süt a nap. Azt olvastuk, hogy a Jaffar az a hely, amiről mindenki beszél, de sosem látta senki, ugyanis megközelíthetetlen. Nekivágunk hát..

Mi is ezek közé fogunk tartozni...

A hegy nem akar megnyílni nekünk, de így is fantasztikus a szűkülő kanyonba beereszkedő Archie.

Döbbenetes tájakon haladunk tovább. Ismerkedés Archival, Archi megismeri a folyami köveket.

Megejtjük életünk első komoly folyami átkelését. Egy szamaras kisfiú mutatja meg a gázlót. Remekül sikerül a manőver. Utánunk egy öltönyös pasas is átkel szamárháton.

Délután megpróbálunk aszfaltos utat keresni. Térkép szerint létező, valóságban fantom számozott utakat keresztezünk. A második út valós. Fekete felhők alatt, a Magas-Atlasz havas hegycsúcsainak tövében

indulunk meghódítani a hegyet.

15.órára.Tounfite-ban ebédelünk. Bár a Grand Hotelben nincs konyha,de van hall, betérünk. Egy rettenetes méretű tv-t bámul a lakosság. Itt megkapjuk az ebéd receptjét:

Végy 1 kg birkát a csontosabb fajtából 54 dirhamért, vidd át a helyi kávézóba süttesd meg, amíg elkészül igyál teát chibával, a

viszonylag alacsony emeleten,

fejeddel a 220-szal átszőtt plafont súrolva.

Akik nem rajongtak a birkáért.

Csendélet

Gyétyi mérhetetlen mennyiségű paparazzi képet készít az alattunk elhaladó forgalomról a birkára várva... A tulaj mosolyog...

Megkérdezzük a helyieket és azt mondják, hogy 4x4-es kocsival jól járható az út Imilchil felé. Olyan meggyőzően állitották, hogy neki is lódultunk a 110 km-nek.

Nekiindultunk és tanultunk és tanultunk.

Stylo bonbon szakaszhoz értünk. Ahol a sofőr különös ügyességgel kell, hogy manőverezzen a mellettünk rohanó gyerekek között. Szerencsére cukorkakészletünk kimeríthetetlen.

Ennyi gyönyörű gyereket életünkben nem láttunk. Vannak köztük vörös hajú és fehér bőrűek is.

Egy gyanús falu mellett nem találtuk az utat, visszafordultunk, majd a kanyarban várakozó törzsfőnők kissé erőszakos igyekezetének ellenállva,

hogy náluk töltsük az éjszakát-összeült a tanács. Ekkor bukkant fel a fél órája leelőzött traktor. Pók és Gyétyi megtudta, hogy Imilchil felé mennek,

2 cigit kaptak is rögvest az útmutatásért cserébe.

Utolsó reménysugárként elkezdtük követni az iszonyú lassú traktort, és az út valóban a patakmeder volt. Már semmit nem lehetett látni,

alattunk csobogott a ki tudja milyen mély víz és mi hatoltunk előre az Atlasz szivébe a jónevű Imilchil felé.

Pók nyomott egy 16 órás vezetést.

Miutánt a traktort elhagytuk, mintegy másfél doboz ciginkbe került a felvezetés, előkerült a csodalámpa, akarom mondani, keresőlámpa.

Időnk nagy részét a folyóban töltöttük. Az út leírhatatlan volt, megtanultuk azt, hogy itt mit hívnak útnak.

Éljen Archie. Egyszer olyan közel volt az ég, hogy kiszálltunk valahol egy gerincen. A vállunkat súrolták a csillagok, láttuk, ahogy fordul a Föld,

és csak a mindent elpusztító víz morajlását lehettt hallani. Felemelő és egyben metsző érzés volt.

Pók növeszti bölcsességfogát, erről a vezetés jól eltereli a figyelmét.

Pedróci saruban nyomja, lepipálja a helyieket. A ponyva annyira jól működik és olyan fáradtak vagyunk esténként, hogy 3 napja ugyanabban a ruhában utazunk.

Éjfélkor alvás a postánál, ahol őriztek minket.