képek


március 11. Tanger-Sotogrande (Andalucia)

A szomszéd domboldal fehér villái már rég felmelegedtek, mire kikeltünk az árnyas fészekből.  A távolban valaki Edith Piaf chansont énekelt iszonyú hangon. Teázás közben elbeszélgettünk a másik francia párral, akik közül a hölgy nagy Sissi-rajongó lévén igen megkedvelt bennünket.  Tovább gazdagodtunk jobbnál jobb rémtörténetekkel. Közben szomszédaink elárulták, hogy ők csak 2 hónapot laknak otthonukban, az Oleron szigeteken (jártunk ott, mi sem bírnánk többet), idejük nagy részében idegenek kertjében táborozgatnak és ápolgatják a Kínában dolgozó sógornő kutyáját a sajátjukkal együtt. Zolika kulcsát végleg elpakoltuk, a nagy kalandor nem akar a gazdájánál élni. Nem elég, hogy miatta vágtáztunk el Timouktou-ba, majd mentünk vissza Bamakoba...még mindíg Afrikát akarja. Alinál az árak reggelre 2x-re nőttek, ki is ürült a terasz. Ekkor érkezett meg Csámcsa. (Rágcsi nagyanyja). Soha tündéribb rémséget nem láttunk. Bordó tréningben pattant ki a leszakadt kampincarból, benne felejtev a töksüket férjet és a süket és vak ölebet és ordítva közölte, hogy még soha nem látott ilyen aranyos magyarokat. Sajnálkozott, hogy nem maradunk estig, mert szándékozik fellépni egy kis dalcsokorral a bárban. Majd a szót tett követte és dalolt egy kicsit.   Pók az autó mögött vihogott, Rágcsát Csámcsa bevitte a lakókocsiba, hogy bemutassa a nála minimum 30 évvel fiatalabb elgyötört férjnek.  Az utolsó dirhamokat a Populaire csehóban vertük el. Ahogy leültünk, rá 20 percre egy tűt sem lehetett volna leejteni, annyian érkeztek. Egy életvidám öregúr és vérprofi fia űzte itt az ipart. Tengeri cuccokra specializálódtak. A menü mennyiségre befogadhatatlan volt. Egy kis kübli ráklevessel indítottunk. Majd házi kenyérrel olivát tunkolva úgy véltük a grillezett hal még menni fog. Előtte azonban bevágott egy spenótos ráktagine a sorba. Ezt követte a cápa, a saint-pierre és naphal. Majd jött a fenyőmagos manduladara házimézzel. Az epernél már hörögtünk. S közeben fiam folyamatosan töltögette a ház gyümölcskoktélját, ami egy áfonyasötét , hűvös csoda volt. Fél kettőre készek voltunk. Még állítólag jött volna valami, de már inkább menekülésre fogtuk a dolgot. Kicsengettük a kemény 30 eurot a gyilkosságkisérletért, de távozáskor elkapott bennünket apuka. Bevitt az étterem mögötti laborba, ahol hatalmas üstben főzte a titkos koktélt. Volt abban minden: pálmalevelek, alma, rengeteg füge, mazsola, fahéj, kaktuszgyümölcs és szilva is. Mesebeli nagyanyós illatok keringtek  a kis zugban. Apuka a bemutatót követően összeállított egy kosárkányi csomagot varjúhájból és egyéb kincsekből, majd szó szerint kirakott az ajtón fizetés nélkül. Utolsó perceinket a történelmi Tingis kávéház avitt tábláinak olvasgatásával töltöttük el. A táblákról még arról lehetett értesülni, hogy melyik gőzhajó mikor indul. Tanger fölzárkózott Marrakesh mellé a kedvencek listáján. 2-től a kikötőben küzdöttünk a lamborghinis olasszal és a logikátlan rendszerrel. Kis késéssel fél 5-kor elindultunk Algeciras felé. A douane-nál még szemtanúi lehettünk egy srác megkerülésének, akit egy spanyol busz tengelyéről bányásztak le a szakemberek a hajótól 20 méterre.A hajó inbolygása következtében Rágcsi az indulást követően élete egyik legsajátosabb élményét élte meg: a  100-decibellel éneklő hajómüezzin hangjára próbált megszabadulni a rákoktól ,miközben Tanger egyre kisebb lett. Majdnem 3 óra volt az út. Öreg este volt Európában mire partot értünk. A kiszállás úgy sikerült , mint az indulás. Amikor a hajó gyomrában tartózkodó autósok -félve az elgázosítás káros hatásaitól- dudakoncertbe kezdtek, valakinek eszébe jutott, hogy vannak néhányan a hajó gyomrában, így lenyitották a rámpát.  Az első kempingnél lehúzódtunk. Jóformán afrikai szállodaárakon mérik errefelé a parcellát, igaz golfautós felvezetés kaptunk. Nagyon gyengének éreztük magunkat. Hamar elaludtunk.




március 12. Sotogrande- Valle Niza tábor (Malaga mellett)

Reggel egy jóképű angol özvegy szórakoztatta Pókot teázás közben. Világosban még furább volt a hely, mint éjjel. Úgy tűnik, hogy valaha jobb napokat látott lakótáborok ezek a kempingek, amelyek manapság inkább csak vegetálnak. Lehet, hogy a rengeteg új lakópark tette őket tönkre, lehet, hogy még sincs olyan hideg télen Angliában. Mert hogy itt hideg van, az tény. Andalucia  elképesztően néz ki napjainkban. A természet minden adottságát figyelmen kívül hagyva irodákban megálmodott botrányos álomvárosok borítanak mindent. Sűrű, tolakodó és mesterséges az egész. És csak burjánzik és burjánzik. Nincs is ennyi angol nyugdíjas a földön. Szerencsére általában tudjuk, hogy hova miért megyünk, így megszerezve jamon serrano  és sajtadagunkat, kivonultunk a tengerpartra és háttal Gibraltárnak óriásit lazultunk. A salamancai jamon serranoról könyvet kellene írni. A hozzáillő bébiretket és mélyvörös fürtös paradicsomot (Zsuzsi néni- féle nyári ízek ügyes utánzata) tanítani kellene.
A délután Archie-ka napja lett. Nagymosás, szűrőpucolás (ezentúl lesz egy rejtélyes eredetű szaharai homokdomb Marbellán), malagai Land Rover szervízlátogatás...csupa filléres buli, de tény, hogy hazahozott az öreg fiú Európába.  Úgy tűnik, hogy igaz , amit sejtettünk: a homok kikezdte az ablakot lemoshatatlan pöttyöket képezve. Amíg Archie-ka az angolul nem beszélő Gonzales hivatalos Landyszervízében üdült, gazdái bevették az autópálya túloldalát és jót söröztek a Makro nevű kocsmában, ahol újra tapasztalható volt a spanyol vendéglátás minden figyelmessége. Kezdve a "na gyögjed mit akarsz inni" megszólítástól az írtózatos csapkodásig. Ezt nagyon bírjuk. Hiányzott már. Az egyetlen különbség a korábbi képekhez képest, hogy  a szivarkás portohos spanyol bácsikák üvegkalitkában pöfékelhetnek csak távol a bártól. Kár, része volt a játéknak. A sörre löktünk egy ismeretlen összetételű tapast, majd átugrottunk a Toys 'r us -ba gumicukorért. 18 órára Archie ragyogva, dorombolva várt az udvaron. S ettől kezdve, érezve a havarok jelenlétét ( soha ennyi sanranat és landyt nem láttunk még együtt) dorombolva futkározott a gyönyörű Malaga fasorai között. Estére Malagától 20 km-re egy újabb izgis helyen kötöttünk ki. Ezúttal mauritán hangulatú angol kuckók között bulizgattunk. Rioja, sonka, retek és egy kis eukaliptusból rakott tábortűz dobta fel az estét.


március 13. Valle Niza- Los Villares (Priego de Cordoba mellett)

A cortadót ezúttal a parti bárban ittuk, a már 9 -kor dadogni nem tudó részeg lakosok törzshelyén. Malagánál felkanyarodtunk a hegyekbe és egész nap az olivaszüretben gyönyörködve kanyarogtunk  szerpentineken és földutakon.  Egy dolog feltűnően más Archie-ból, mint amire emlékeztünk: a hegyi utak. Olyan ívben dölögetett a jószág 40 km/h fölött, hogy sokszor meg kellett állni, főleg Rágcsa miatt, aki újabban ezt és a hajót nem bírta. Zargában bedobtunk egy kávét a söröző rendőrök törzshelyén. Errefelé csak landyk léteznek. Az olivaszürethez használják őket. Más jármű nem igazán tud feljutni a sziklafalakra a fákig. Délután egy minicordobába  érkeztünk, Priegoba, ahol bőséges kiképzést kaptunk a túristainformációban és megtudtuk, hogy mi vagyunk az első magyar látogatók. A városka az almohádok idején épült és sok helyen meg is maradt. Szédületes vegetációja volt, és a krokettet is jól készítették errefelé. Priego de Cordoba az oliva városa. A fokhagymás verzió valóban első osztályú. Alig 10 km-re a várostól kezdődik egy nemzeti park, itt ajánlottak egy kempinget Los Villaresben. A kemping egy életvidám fickó kertje volt. Aranyosan gizgazos és vedlett. A szomszédban a San Isidor kolostor zárta a teraszt. Az őrzést egy kisgida és pajtása, egy a gidára igen féltékeny kutyus látta el. Estére igen hideg lett, így tábortüzet raktunk és borozgatva elmélkedtünk  különböző eszközeink kalandfokozó tulajdonságairól. 10 körül a Kék Fészek masszázs-salonná alakult. A kiszűrődő hangok jól keveredtek a kolostor felől érkező duhaj férfihangok foszlányaival.