2007. február 09. Tombouktou egész nap


Hajnalban a szomszéd jóízû sofõrje elkezdte túráztatni a motort, majd csatlakozott hozzá a müezzin, végül bekapcsolták a rádiót. Ekkor már kezedett világosodni és rettentõ  hideg is volt, így felkeltünk. Nagy tévedés, hogy Tombouktou-ban elviselhetetlen idõ van,  a nappal kicsit meleg , reggel viszont kihül az ember lábfeje.Éhgyomorra felkeresett bennünket egy ékszerárus. Mázlija volt, mert Pók régi terve volt, hogy dél keresztjét vesz  Tibouktou-ban, így rövid, férfias alkudozás után lett két ezüst nyakéke. Átsettenkedtünk a Bouctou kávézóba, ahol ittunk egy fura kávét, miközben egy  tuareg mókus elõrántott egy magyar 200 forintost tudakolván, mennyit ér. Kapott egy 500-t is, hogy gyarapodjon a kollekciója. A délelõtt során Timbuktu  szépségeit kívántuk felfedezni gyalogosan guide nélkül. Felnõtt valóban nem kívánt kisérgetni, viszont rengeteg gyerek gyûlt körénk. Pók már nagyon rühelli a srácokat, félõ, hogy egy nap agyonver néhányat közülük. Timbuktu egy homoktenger, a házak földszintejét selymes, világos homok borítja. Ez azért praktikus, mert nem kell leverni a cipõrõl a homokot. Többemeletes kõházakból áll a belváros, teljesen más hangulat, mint a kerek kis agyagkunyhók világa. Egyértelmûen arab hatást mutat.Valaha 25.000 diák tanult itt a Sankoré negyedben. Mára ebbõl nem sok maradt. A suliból is kidobtak bennünket, pedig csak internetezni akartunk. Legnagyobb elképedésünkre simán megtaláltuk Heinrich Barth egykori házát, ahonnan ez a szelíd elmebeteg nyelvzseni egy pánafrikai hadsereget kívánt szervezni a gyarmatosítók ellen. Legalább is játszott a gondolattal. A múzeumot egy sokgyerekes család lakta, gátlástalanul bementünk a lakásba, sõt felmásztunk a tetõre. Innen tökéletesen beláttuk a Sankoré negyedet és a Nagy Mecsetet. Annyira elképedtek, hogy  békén hagytak minket. Kilépve a múzeum elõtt egy halom mufurc kókadt európai várakozott. Annyira parasztok a jóízûek errefelé, hogy köszönni sem tudnak. Lehet, hogy belefáradtak a sok "ca va bien"-be, de szemmel láthatóan nem élvezték, hogy itt lehetnek.  Következõ megállónk a posta volt, ahol illusztrált lapokat gyártottunk munkatársainknak. Csönd volt, hûvös és csak négyen bámultak. Szégyen szemre  kölcsön kellett kérnünk néhány tollat az akcióhoz. Kirándulásunkat dél körül befejeztük, majd beköltöztünk az internetkávéházba, ahol csak internet nem volt, de ausztrál lány igen. 2 óra kemény munka után felraktuk a naplót , majd elszédelegtünk a hajszárító melegségû szélben a táborhelyre, ahol kezdetét vette az ÕR lekenyerezése címû program Zolika magánszámával kiegészítve. Az õr egy rusnya nagy puha papayát kapott tõlünk, amit még Ogodana vásárolt. Az ember alig hitt a szemének és naplementére majdnem kirakta a behajtani tilos táblát a fõútra, annyira elkezdett bennünket védeni. Közben Rágcsi nagymosást rendezett-mindíg ott  jut eszébe mosni, ahol híresen kevés víz akad. Közben Zolika rejtélyes akcióba kezdett. Ásott egy nagy gödröt a Mitsu alá, majd hosszan anyázott. Közben kis barátjának, az õrnek átvitt egy kis dizeles diákcsemegét. A mûsor naplementéig folytatódott a néma rajongók körében. Ebbõl nem egy fehér volt. Az elõadásnak az OLAJCSERE címet szavaztuk meg. Jólnevelt európaihoz méltóan a legnagyobb gondunk a lecserélt olaj elhelyéze lett volna, ha az õr többször meghajolva nem kéri el a kiürült kannával együtt. Ilyen boldog embert még nem láttunk Afrikában.  Nehéz nemet mondani ezeknek a kedves tuaregeknek. Egyébként egész Afrika el van kicsit tévedve. Azt hiszik alanyi jogon jár az ajándék, meg a segély. Amikor gyõztük, hosszan elmagyaráztuk nekik, hogy toll a fülükbe, attól , hogy sötétek ,még illik dolgozni. Sajnos úgy tûnik, hogy a külföldi adományok teljesen demoralizálták a lakosságot. Kiakadtak, amikor Rágcsa viszont kért petit cadeaux-t, mert nõ.Este kitört a lakosokon a focizhatnék. Rágcsi meglátogatta a hagymaföldeket, míg a fiúk eltakarították az olajcsere nyomait.Az elhajlást az Arany Csirkében rendeztük meg.A hely nevéhez illõen Rágcsa és Zolika  megpróbálta  a timbuktui csirkét, de újfent egy sportmadarat kaptak, amihez az európai fog nem elég...Pók viszont édes kuszkuszt evett. Nem is volt rossz. Az éjszaka mindenkinek nehéznek bizonyult. Kit a csirke nyomott, kit a riasztó zavart, a müezzinrõl nem is beszélve.



február 10. Timbouktou-Bandiagara- szokásos camp a békákkal-Togana-Bandiagara


Egész jók vagyunk hajnali kelésbõl. 6-kor már szedegettük a friss ruhát. 8-ra indulásra készek voltunk. Zolikát lefotografáltattuk a szalonban. Sajnos nem a lepkés rózsalugas háttérrel kapták le, hanem csak põrén. Az egyik képen kissé zárt szemekkel néz, de burkianai vízumhoz jó lesz. Üzemanyagot is sikerült vadásznunk, majd sivataghoz méltatlan eukaliptusz allén távoztunk a 333 szent városából.Óriási húzás  volt, hogy Ghourma felõl jöttünk, mert ami ezután jött, az nem fehér embernek való. Elõször is  a komp az orrunk elõtt ment el. Így több, mint egy óránk maradt megszemlélni Timbuktu kikötõjének lehengerlõ életét. Végre láttuk a sótömböket, aminek hurcibálása a tuaregek identitástudatának nélkülözhetetlen kelléke.Újfent részesei lettünk egy falu életének. Az összes pucér koszmadzag és fikás kamasz rajtunk lógott. Érthetetlen módon leginkább Pók combján és Zolika hátán érezték jól magukat. Egy ideig kunyeráltak , aztán unottan elkezdték rágni az autókat. Közben anyuka valami borzasztót fõzött parázson, kõkorszaki módszerekkel. Idõutazás volt ez a délelõtt. Azután bekövetkezett, amit eddig sikerült elkerülnünk: ránktalált a vámos és  (jogosan) kérte a laisser-passer engedélyt az autókra. Na, ilyenünk sose volt. Rágcsi elõrántott mindenféle papírt, a leghatásosabbnak  Gao regionális közlekedési miniszterének neve bizonyult, akit ugyan sosem láttunk, de Magyarországon végzett, így jó hivatkozási alap volt. Megpróbáltuk a vámost  megvesztegetni. Sikerült. Boldogan távozott  egy rizses lecsóval és 5 tollal. Igaz, a nagybeteg rokon Moptiban történõ szállítását már határozottan megtagadtuk. Nem is erõlködött tovább.A komp ahogy jött, fordult is vissza. Egy órán át csorgolásztunk a Nigeren, majd a szokásos trükkel háttal leküldték a mezõnyt a homokba. El is süllyedt az elsõ autó, a volánnál egy francia bácsikával.195 km-re voltunk Douentzától. Az út a legundorítóbb rázópad-fajta volt, rettenetes méretû hullámokkal. Mentünk mindenben amiben tudtunk, csak az úton nem,de az idegek kezdtek felõrlõdni. Nehogy  válás legyen a vége, Rágcsi átült Zolikához. Jól elbeszélgettek, miközben Pók letesztelte Archie-ka repülési képességeit. Zolika és Rágcsi hiába hívta Pókot, aki a sebességtõl nem hallotta a rádiót. Végigkérdezték a pásztorokat, távcsõvel figyelték a tájat...de Póki sehol. Végül az ellenõrzési ponton hallottak a le rallyról. Pók rekordott döntött a Timbuktu-Douentza útvonalon és vigyorogva várakozott egy halom kecske között.Egy kis eszegetéssel mindenki visszanyerte erejét és folytattuk az utat délre. Elefántokat és vizilovakat sajnos nem láttunk, pedig állítólag léteznek (or not). Este elhatoltunk egy régi kedves táborhelyre, újra élvezve a fickói zebra látványát. A Togona táborban vigyorogva fogadott a személyzet, rögtön hozták a sört és feltaláltuk ginsprite-ot is.Nagyon engedékeny és otthonos hangulatba kerültünk, így kedvesen vigyorogtunk a jóízû túristákra felismerhetetlen színû nadrágjainkban. 10 perc múlva beállított kedvenc dogonunk Ogu. Végre megtudtuk a timbouktou-i sórejtélyt is. Ez nem az a só, amit a boltban veszünk. Az állatoknak nélkülözhetetlen sóért kerülik meg a Saharát a tuaregek. Fura, hogy a kikötõben mindenki ezzel fõzött...Annyira belelkesedtünk egymásra, hogy rögvest megalapítottuk közös utazási irodánkat és láttuk a biztos jövõt, melyben Pók és Zolika nagyokat sörözget, Ogu és Rágcsi pedig kiépíti a Dogonföld-Budapest tengelyt. Kicsit zavart bennünket, hogy egy árva vasunk sincs helyi pénzben, de Ogu térült -fordult és hozott 128.000 cafrangot. Azután kicsit szabadkozva elõrántott három kék lepedõt kis punciformájú mintákkal és utunk során elõszõr mi kaptunk petit cadeaux-t. (pötikadu maliiul).  Teljes meghatódás minden oldalról. Éjjelre  összedobtuk Ogu angoltanfolyamának árát és olyan boldogok voltunk, hogy életünkben egyszer segítünk valakinek, aki nem kérte, hogy vigyorogva ájultunk el.


Február 11. Bandiagara- Ouagadougou (ezentúl Vaga)



Reggel kávét fõztünk, s miután a kiváló dieseltõl egyre kormosabb a fõzõ, Bamakoig felébredt mindenki az akcióra.Az út szélén a benzinkutas asszisztálásával felvásároltuk egy butik Dunhillkészletét. Kihagyhatatlan akció volt, miután egy doboz cigi 300 forintot kóstál errefelé. Made in Dél-Afrika, gyermekkori illatok. 3 legszebb fotónkat ráragasztottuk  egy borítékra és beleraktunk 200 eurot. Szerintünk ennyibõl Ogu megtanulja a Wall Street english-t az esõs évszak során. A bankassi leágazásnál búcsúztunk el kis törékeny dogonunktól, akit Zolika még ellátott egy hasznos francia- magyar szótárral és egy Magyarország Ömv kútjai térképpel. Ogu még akkor is integetett, amikor 3 faluval odébb jártunk. Reméljük sokszor fogjuk még látni. Megszerettük. Délelõtt Dogonföldön át vezetett az út, 11-19 % lejtõkkel tarkítva. Újra élvezhettük a kerek, pomponos kunyhók és a ritka alacsony öregek házainak látványát. Errefelé  a fõút mellett lebzselnek az öregurak, nézegetve a ló és csacsifelhozatalt. Egy karitéfa alatt megreggeliztünk. Argentín corned beef és lengyel hering volt a menü. Csak 11 gyerek és egy néni vett részt a  reggeliben. Kaptak is cukrot a végén a megnyerõ néma viselkedésért. Bankkassnál elmaradt a remélt  -valószínûleg a 60'-as években létezett- aszfalt, újabb rázópad borzolta az idegeket a burkianai határig. A határon egy jólelkû rendõr pikk-pakk megírta a vízumunkat, majd egy kevésbé jólelkû megvetette a laisser-passer engedélyt. Elöttünk 11 francia munkanélküli és 2 amerikai agronómus lépett az országba. Mindez igen jó hangulatban történt, elsõ benyomásaink kellemesek voltak Burkináról. Az út látványosan változott meg. Jó minõségû földúttal indítottunk, majd a péage-nál aszfaltra váltott. Póki közben felolvasta Burkina történelmét, amibõl megtudtuk, hogy a világ 3. legszegényebb országába érkeztünk.Ezért 200 km aszfaltos útra csak 400 forintot kellett fizetni, pedig többször kétsávos volt.A buszok és a camionok 120km/h alatt nem közlekedtek.Bukina tiszta, meleg és nagyon cool ország. Rögtön látni lehetett, hogy nem 1 nap alatt fogunk átkelni. Egyedüli hiányosságuk, hogy az elakadt autókat nem jelzik lombokkal, mint Maliban , ahol 2 elakadásjelzõhöz jár 5-6 fa, vagy bokor izlésesen kirakva  az út közepére.Vagában millió bringás és robogós között szlalomoztunk a Pavillon vert felé. Pók navigált a cirill betûs térkép alapján nagy sikerrel, a többiek vezettek. A hotelben csinos kis szobát kaptunk, végre lett saját trafóajtónk, szunyogháló baldachinunk( kivéve Zolikát, aki ezt hajnalban majd nehezményezi) és ventillátorunk. Bevetettük magunkat a vagai éjszakába zenész barátaink ellenére.Az avenue de la Liberté legpipecebb kocsmájában leteszteltük a burkinai sört. Nyert. 2 perc múlva 3 cool zenész pengette csavarhúzó alapú tamburáját, miközben a lakkozott körmû örömlány rizst rágcsált a szomszédunkban. Az est meglepetése a sûrûn felbukkanó bankautomaták jelenléte volt, ami könnyelmûségre csábítja a visakártya tulajdonosokat, így aznap sokat taxiztunk- többnyire csak heccbõl. Következõ bárunk egy csatorna mellett húzódó zenés bódé volt a csillagos ég alatt, poros pálmák árnyékában. Póki szatelliten tájékoztatta helyzetünkrõl a családot,miközben a  szemközti internetkávézóban(gereblyetároló formájú izé) bombázók táncikáltak és általában elmondható, hogy elképesztõ a hölgyek alakja és eleganciája a fõvárosban. A legtöbben koktél és mennyasszonyi ruhában robogóznak, fantasztikus hátsókkal és darázsderekakkal. A 4 sör után megértettük, hogy Európa beteg. Dimanche-ruhetag. 2 órán át kerestünk megfelelõ maqui-t, ami errefelé cuki kifõzdét jelent, nem francia ellenállót. Nagy csirkeguruk errefelé, de nem kisérleteztünk aznap szárnyasokkal. Némi fölös kör után a 4 évszak hamburger, merguez és halkészletét  tömtük magunkba. Csoda ízekben utaztunk. Pl. a hambi enyhén fahéjas volt...Éjjel volt egy kis dráma, mikor Zolika levakarta magáról a maradék bõrt, fürdési kulturáját drasztikusan reformálva hajnalban zuhanyozott és lázasan kereste a bolhákat. Eközben Rágcsi félálomban üvöltözött, ahányszor valaki lehúzta a wc-t. Hajnalra bekapcsoltuk a propellert, amitõl olyan hangulat támadt, mintha egy helikopter alatt idõznénk, de végre elmentek a dögök. Óriási alvás vette kezdetetét. Maradunk.